Matthew Bellamy: NME

Matt Bellamy:
Miután első alkalommal nyertünk NME-díjat, a repülőgépünk kigyulladt*

Varázsgombák és vízbefulladásos fantáziaképek- a Muse vezető prófétája beavatja az NME-t a 2007-es év Legjobb Brit Zenekarának furcsa világába.

Miután első alkalommal nyertünk NME-díjat, a magánrepülőgépünk kigyulladt.
Nos, azt gondolja az ember, hogy “rég volt, ki emlékszik már erre”. Legelőször akkor utaztam az NME díjátadóra, amikor a Legjobb Új Együttesnek járó díjat vettük át 2000-ben, de még magánál a ceremóniánál is tisztábban emlékszem arra, hogy mi történt nem sokkal a díjátadó után. Egy koncertre siettünk a kisgéppel és az egyik hajtómű tüzet fogott még a kifutópályán – szerencsénkre fel nem robbant. Ott ültünk díjjal a kezünkben, mikor a hajtóműből lángok kezdtek kicsapni. Azt hiszem, talán ez volt az eddigi “legrock’n’roll-osabb” pillanatunk. Hál’istennek, azóta sem félek a repüléstől…vagy a díjátadóktól.

Tényleg el akartam jönni az NME díjátadóra ebben az évben is, de a világ másik végén leszünk, Hong Kong-ban.
Az NME díjátadó az egyik kedvencem. Mindig követnivaló példát mutat azzal, hogy milyen laza hangulatú a többi díjátadókhoz képest. Sokkal könnyedebbek a körülmények. Nagy kár, hogy nem tudunk ott lenni, mert általában végignevetjük az egészet. Mindegyik együttes pityókás, mire az egész elkezdődik. Ez mindig jó bulinak bizonyul.

Vannak olyan együttesek, akiknek a boldogulás kizárólag azt jelenti, hogy minden mással, ami nem a zene, feltuningolják magukat.
Időről időre találkozom ilyenekkel. Neveket nem mondok, de az ember azt gondolja róluk, hogy nagyon nem a mi világunkban élnek, még ha néhányuk azon a zenei szinten is van, mint mi. A Muse-ra nem igazán jellemző ez, egyszerűen mi csak nem vagyunk vevők erre a Bravo magazinos világra. Nem érzem magam sztárnak. Sőt azt gondolom, teljesen az ellentétei vagyunk annak. Nem tudom pontosan a sztárság meghatározását, de olyasmi lehet, amikor az arcod miatt vagy híres, vagy mert szerepelsz a tévében vagy magazinok címlapjain – nem pedig bármilyen tehetség folytán. A mi esetünkben pontosan ennek ellenkezője igaz. Minket csak a zenénkről ismernek, így az emberek nem üldöznek minket, hogy a magánéletünkön spekuláljanak. Amikor emberekkel találkozol, az alapján kell megítélned őket, amilyenek, nem pedig az alapján, amit a média közöl róluk.

Ha megválaszthatnám, hogyan halok meg, akkor vízbe fulladnék.
Azt hallottam, a vízbefulladás elég megnyugtató érzés. Természetesen néhány másodpercre elfog a pánik, mikor a tüdőd megtelik vízzel, de ha ezen túl vagy, akkor a megnyugvás érzése önt el. Ott ülsz a tó vagy tenger fenekén és mondod: “Nahát, ez tök jó!”, aztán szépen lassan elalszol. Ez a halál egy elég megnyugtató módjának hallatszik – csak lebegsz erre-arra, egy kicsit olyan kalandosnak hangzik. Néhányszor kipróbáltam már a búvárkodást, szóval eléggé szeretek a tengerben halak között ellenni. És hogy kitől tudom, hogy a vízbe fúlás megnyugtató? Hát…az anyukám mesélte nekem valami okból. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, egyszer véletlenül mély vízbe esett és majdnem megfulladt. És ekkor azt mondta, “Ne aggódj, nem rossz érzés így meghalni!” Fura, nem?

Úgy tűnik, a halál elfogadása az olyasvalami, ami hiányzik a mai modern életfelfogásból.
Ma mindenki kényesen sokat törődik az élettel – vagyis hát, a saját életével. Az emberek sokat foglalkoznak azzal, hogy egészségesek maradjanak, és ezzel csak azt az időszakot hosszabbítják meg, amit az idősek otthonában fognak tölteni, így éppenséggel nem az életük legszebb szakaszát teszik jobbá. Véleményem szerint az embereknek nem kellene túlságosan azon aggódni, hogy minél hosszabb ideig éljenek. Látszólag mindenki a kétségbeesés határáig retteg attól, hogy esetleg nem egészséges vagy meghal, és szerintem szomorú lehet így élni. Egész idő alatt csak a saját életed meghosszabbításával törődni majdnem olyan, mintha elhinnéd, hogy te vagy olyan fontos, hogy kiérdemeld az örök életet.

Van néhány olyan számunk, amit minimum egy tízezres tömeg előtt lehet csak előadni.
Vannak számaink, amelyek nagy, csarnokszerű térben szólnak jól a visszhangnak köszönhetően. A Take a Bow című számunk pl. nem működik egy kisebb előadáson, egyszerűen szétesik. Egyáltalán nem bánom, hogy egyre nagyobb koncerteket adunk. A mi szemszögünkből, a színpadról nézve nincs olyan nagy különbség egy ötezres és egy húszezres tömeg között. Ötezer ember fölött az egész mind egybemosódik. De úgy tűnik, hogy azok az emberek, akik eljönnek a koncertjeinkre, hiszik, hogy a dalaink nagy arénás koncerteken jobban működnek. Ezért érezzük hát jónak, hogy nagyobb közegbe helyezzük át az előadásokat. Noha úgy gondolom, más együtteseknek gondokat okoz ez. Emlékszem, hogy hallottam, hogy a Nirvana így veszített önmagából valamicskét. Most éppen a Wembley-s előadásunk miatt izgulok. Ez az első sportstadionos koncertünk és sokat számít, hiszen Angliában lesz, ott, ahol a legjobban szoktak a koncertjeink sikerülni. Ez nem így volt, mikor az első két albumunkat népszerűsítettük, de most már a legjobbat hozzuk magunkból Angliában.

Hardcore metálosok is feltűnnek a koncertjeinken, csakúgy mint a popzene kedvelői, vagy az indie rajongók.
Sok emberrel találkozunk és beszélgetünk a koncertek alkalmával, és ezek alapján az a benyomásunk, hogy mi az a fajta együttes vagyunk, akiket nem hallgatnának alapesetben. Vannak rockerek, akik úgy jönnek oda, hogy “én általában nem hallgatok ilyen soft cuccot”, aztán van a popzene kedvelő, aki az mondja, “normál esetben nem hallgatok kemény rockot”. Természetesen van néhány megszállott rajongónk is (:)!!), de szintén sok az olyan ember, akik egyedül minket hallgatnak a hozzánk hasonló zenekarok közül. Számukra mi vagyunk az ő kis titkuk, valami plusz.

Mostanában már elég sok az olyan ember, aki a televízión nőtt fel.
Az ő esetükben a tévé volt a szülő. Több időt töltöttek el a képernyőt bámulva vagy számítógépes játékok előtt, az érzelmi behatásokat ezekből nyerve, mint bármi mással, ami a családdal kapcsolatos. Sok ember begubózva él ebben a teremtett valóságban, és ez eléggé zavaró lehet, mert az meglehetősen üres és sekélyes – totál marhára fura helyzet. Los Angelesben sok ilyen van.

Némely számnak össze kell omolnia ahhoz, hogy létrejöhessen.
Amikor az Invincible-t írtam, a dal szövege kissé átrendeződött. Eredetileg egyáltalán nem szerelmes dal volt. Egyes sorok inkább politikai célzattal íródtak. Olyan volt, mint egy szocialista hívó szó. Olyasmi, hogy “gyerünk, fogjunk össze mindannyian, menjünk és gyújtsuk fel a Parlamentet”. Egy kicsit olyan volt, mintha a V mint vérbosszú c. filmből lett volna, vagy mi. Aztán valamilyen oknál fogva fordítottam rajta egy nagyot, és szerelmes dal lett. De ezzel sem voltam teljesen elégedett, így valami a kettő között kerekedett ki belőle. Valami, ami nem egészen politikai, de elég egyértelmű ahhoz, hogy szerelmes dal legyen. Ez egy olyan dal, amit eltérő dolgokra értelmezhetsz. Hogy igazán a változásról és annak akarásáról szóljon, úgy kell megíródnia, hogy érződjön, szükség van erre a változásra.

* 3.rész:

Zavarba ejtő, de Margaret Thatcher kedvenc számát az apukám együttese játszotta annak idején és Rolf Harrisszel is együtt koncerteztek.
Az apukám a The Tornados nevű bandában játszott, a szám címe pedig Telstar, amit Harris segítségével vettek fel. Az apukám rengeteg történetet mesélt arról, milyen volt Harrisszel együtt dolgozni. Totál elmebeteg a pasi. Úgy viselkedett, mint egy tudathasadásos, nagyon hangulatember volt és eléggé erőszakos apukám bandájával. Egy alkalommal például egy kisebb szekrény méretű magnetofont vágott hozzájuk miközben éppen a lépcsőn rohantak lefelé előle, és az pedig eltalálta a basszus gitárost, aki elvesztette az eszméletét. Azt hiszem, apukám szeretett turnézni. Jó kis történeteket mesélt nekem róla. Ezek mind az előtt történtek, hogy megszülettem, és kiskoromban jó volt ilyen érdekes történeteket hallani Rolf Harrisről, a Beatlesről és mindenféle bizarr dologról, amiket az évek során látott, hallott. Furcsaság a mai helyzethez képest, mivel akkor teljesen másmilyen volt turnézni. Nem lehetett csak úgy körbekoncertezni a világot, amerre csak szeretnéd. Ő mégis gazdag élményekkel tért haza.

A varázsgombákat (enyhe hatású, könnyű drog – a ford.) tekintve Devon ideális helynek bizonyult hármunk számára.
Senki sem tudja rólunk, hogy míg Devonban éltünk, egyáltalán nem ilyenek voltunk. Nem volt semmilyen viszonyítási pontunk a külvilágból, hogy mi helyes vagy helytelen – de azt hiszem, ez jót tett számunkra. Laza körülmények között nőttünk fel és néha a drog is becsúszott. Létrehoztuk a saját kis világunkat. Nem is vettük észre, milyen furcsa világban éltünk, míg máshol nem jártunk.

fordítás: Németh Ági

forrás: *Az újságcikk az NME zenei magazin 2007. március 10-ei számában megjelent Matt Bellamy-interjú fordítása.